1Felele pedig Jób, és monda:
2Még most is keserû az én beszédem; súlyosabb rajtam a csapás, ha panaszkodom.
3Oh ha tudnám, hogy megtalálom õt, elmennék szinte az õ székéig.
4Elébe terjeszteném ügyemet, számat megtölteném mentõ erõsségekkel.
5Hadd tudnám meg, mely szavakkal felelne nékem; hadd érteném meg, mit szólana hozzám.
6Vajjon erejének nagy volta szerint perelne-é velem? Nem; csak figyelmezne reám!
7Ott egy igaz perelne õ vele; azért megszabadulhatnék birámtól örökre!
8Ámde kelet felé megyek és nincsen õ, nyugot felé és nem veszem õt észre.
9Bal kéz felõl cselekszik, de meg nem foghatom; jobb kéz felõl rejtõzködik és nem láthatom.
10De õ jól tudja az én utamat. Ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany.
11Lábam az õ nyomdokát követte; utát megõriztem és nem hajoltam el.
12Az õ ajakinak parancsolatától sem tértem el; szájának beszédeit többre becsültem, mint életem táplálékát.
13Õ azonban [megmarad] egy mellett. Kicsoda téríthetné el õt? És a mit megkiván lelke, azt meg is teszi.
14Bizony végbe viszi, a mi felõlem elrendeltetett, és ilyen még sok van õ nála.
15Azért rettegek az õ színe elõtt, és ha csak rá gondolok is, félek tõle.
16Mert Isten félemlítette meg az én szívemet, a Mindenható rettentett meg engem.
17Miért is nem pusztultam el e sötétség elõtt, vagy miért nem takarta el elõlem e homályt?!
