1Az éneklõmesternek, Dávid zsoltára.
2Te ismered ülésemet és felkelésemet, messzirõl érted gondolatomat.
3Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod.
4Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram!
5Elõl és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.
6Csodálatos elõttem [e] tudás, magasságos, nem érthetem azt.
7Hová menjek a te lelked elõl és a te orczád elõl hova fussak?
8Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy.
9Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék:
10Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem.
11Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz,
12A sötétség sem borít el elõled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.
13Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében.
14Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! és jól tudja ezt az én lelkem.
15Nem volt elrejtve elõtted az én csontom, mikor titokban formáltattam és idomíttattam, [mintegy] a föld mélyében.
16Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, a melyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülök.
17És nékem milyen kedvesek a te gondolataid, oh Isten! Mily nagy azoknak summája!
18Számlálgatom õket: többek a fövénynél; felserkenek s mégis veled vagyok.
19Vajha elvesztené Isten a gonoszt! Vérszopó emberek, fussatok el tõlem!
20A kik gonoszul szólnak felõled, [és nevedet] hiába veszik fel, a te ellenségeid.
21Ne gyûlöljem-é, Uram, a téged gyûlölõket? Az ellened lázadókat ne útáljam-é?
22Teljes gyûlölettel gyûlölöm õket, ellenségeimmé lettek!
23Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat!
24És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az örökkévalóság útján!
